Magányos fa

"Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, hanem azt, hogy elfogadod a tökéletlenséget"

Megvan a szakvizsgám. Hurrá,hurrá...Örülök.. azt hiszem, legfőképp annak, hogy azt a röpke sokszázezret (ami nyilván nem a mi zsebünkből került ki..), nem az ablakon kukáztam ki. Bár, ily módon, valójában azt hiszem, az örömöm leginkább a nyomasztó tehertől való megszabadulást jelenti.. Ez van. És ennek is örülök..

 

 

Élek, vagyok.. Csak.. asszem, egy kicsit - nagyon - bebújtam a csigaházamba. Szívem szerint fizikailag is megtenném, de még nincs itt az ideje, mert suli-Csajnak és nekem is, meló, stb... Kezd kihúnyni belőlem a mások iránti érdeklődés. Jól érzem magam itthon azokkal akiket szeretek, pihen a lelkem, és szinte érzem, ahogy soha nem tapasztalt energiák szabadulnak föl belőlem.. a többi meg nem számít - legalábbis mostanában ezt élem meg: és jelenleg ez nekem bőven elég.. sőt.. több, mint amit valaha is kaphattam, átélhettem.

 

 

 

Nincs őrjítőbb, mint mikor az ember végignézi, ahogy kifordul saját magából..

 

 

Furcsa még mindíg nekem ez a blogvilág. Napi szinten olvasom valakinek a gondolatait, élete eseményeit, a hozzá kapcsolódó érzéseit, és egyszer csak kilép a "hálóból". És bennem hiány keletkezik. Nem tudom fantomként kezelni az embereket, mint azt nagyon sokan teszik. És nem tudok nem bevonódni sem, mert adott esetben legszívesebben fognám a telefont, és - ha bármi fogalmam is lenne bármilyen elérhetőségekről - fölhívnám, meglátogatnám.. bármi, csak ne tűnjön el egy élet az életemből. Holott valójában része sem volt eddig sem.. és mégis az.

 

 

 

...még mindíg a ccsöndes gyász napja..

 

A hiszti.. A valós igényeim, és vágyaim kifejezése a bennem hozzákapcsolódott érzésekkel együtt. Mikor hisztisnek nevezem magam, /vagy más engem/, valójában a közlésem módjával van a probléma. Ellenben ha ezen ítélet elhangzik: hisztis, abban a pillanatban mellékapcsolás jön létre - hogy miért, arra lenne pár ötletem -, és nem a közlés módján történik változtatás, hanem a már említett "valós igények" fojtódnak el, és válnak nemkívánatossá. Innentől ördögi a kör, mert az elfojtás feszültséget okoz, melyet ha jelzek, ismét csak "hisztis" leszek...de mivel tudom, hogy azt nem szabad, ezért még jobban begubózom a sértett, és igényeimet nem kiélni tudott állapotba...és legközelebb még nagyobb hisztit fogok levágni..

 

 

 

Indul az év. Epekővel, ebből kifolyólag májgyulladással, és a szokásos fejetlenséggel. Amúgy fogalmam sincs a bennem zajló folyamatokról. Egész egyszerűen kiszálltam magamból, mert nem voltam magamnak jó társaság. Nem is értem rá nagyon, hisz mindíg volt valami, amit előbbrevalónak, fontosabbnak éreztem. Én lenni Kisstrucc. ...Jó dolog vajon szerepekbe bújni? - és talán, lehet, hogy pont ezekben a szerepekben átélni azokat az érzéseket, amiket amúgy lekorlátoznék? Nem tudom, melyikünk tanulta melyikünktől, de Csajjal ezt profi szinten űzzük..

 

 

Mikor azt érzem, tudom, szinte látom, hogy bajban van, és nem tudok semmit tenni, már csak a néhány száz km. távolság miatt is.. Nem tudok mit kezdeni a tehetetlenséggel. Jobb híján megvonom a vállam, és beveszem a "leszarom tablettát". És amúgy is.. lehet, hogy az egész csak hanta, én meg megint besétáltam - legalábbis lelkileg - a jól megírt forgatókönyv szerinti szerepembe. De végső soron mindegy is. Tenni nem tudok semmit, és talán ez így is van jól.

 

 

A Kiscsiga csak üldögélt a kert közepén. Nézte a körülötte növekvő fűszálakat, hallgatta a bogarak tipegését, élvezettel hallgatta a madarak csiripelését. Látta, hogy süt a Nap, látta a gyönyörű színeket. Boldogan követte tekintetével a többi csigát, legfőképp a családjába tartozókat. Örült a sikereiknek, szomorkodott a bukásaikon, átélt velük minden rezzenést. Mélyen elraktározta magában mindazt, ami körülvette. Ám őt nem látta senki. Csigaháza kívülről áthatolhatatlan volt, és ő soha nem bújt ki belőle. Nem akarta megzavarni jelenlétével mindazt a tengernyi szépséget és boldogságot, ami körülvette. Pedig vágyott volna sokmindenre. Szeretett volna része lenni mindennek, de mikor megpróbálta, csak keserűséget, és magányt tapasztalt. Nem tudott megszabadulni nehéz, vastag falú házától, mert túl sokmindent halmozott föl benne. Nyomasztották, és rabságban tartották ezek, mert úgy akart vigyázni rájuk, mintha kincsek volnának. Fontosabbá váltak számára, mint mindaz a szépség, és boldogság, amiben része lehetett volna. Félt: mi lesz, ha mégis kincsek voltak a "kincsei", és ő csak kidobálta volna őket azért, mert egy téves kép megbabonázta... És végül maradt magányos, észrevehetetlen, láthatatlan Kiscsiga, kinek még a léte is kérdéses..

 

 

 

 

Mostanában nem érzek indíttatást, hogy írjak. Annyi minden halmozódik - mind érzelmi, mind gyakorlati téren -, hogy egész egyszerűen nem bírom lekövetni. Alapvetően ez nem gond, csak állandó lemaradásérzetem van tőle, és feszültté, meg ingerültté válok ilyenkor. Hullanak szét az emberi kapcsolataim - némileg tudatosan is -, taszítok el magamtól mindenkit. Ösztönösen keresem a lehetőséget, hogy egyedül legyek, ha meg ott vagyok, nem bírom elviselni mindazt, ami rámborul a magányban. Nem haladok semmivel semmire... szóval kudarc, kudarc hátán. Pedig ismét azt kell mondjam, hogy ha független szemlélőként kívülről tekintek az életemre, akkor semmi rendkívülit, és szörnyűt nem látok rajta... csak ne kéne magammal összezárva élnem..

 

 

Néha úgy tűnik, mintha minden összedőlne. Pedig a valóságban semmi sincs veszve, minden a legnagyobb rendben halad a maga útján. Csak végtelenül sok erő, és alázat kell, hogy túléljem, és elviseljem.. Jó ez az ötvösködés erre is.. csak leülök, bogarászom, és össze vagyok zárva magammal. Így legalább nem okozok senkinek sem sérülést a ki-kicsapó egommal..

 

 

 

Régen éreztem így magam, de hihetetlen időhiányban szenvedek. Csak a következő napot látom előre, képtelen vagyok bármit is előre tervezni. Mindeközben fölbukkantak emberek a régi múltból is, kisebb-nagyobb viharokat kavarva magukkal. Én meg úgy érzem magam, mint aki egy adag örvénylő lávagyűrű közepén ül egy pici szigeten, és várja, mikor fogja ellepni, fölégetni. Nekimegyek dolgoknak fiatalos lendülettel, aztán természetesen belebukom; a következőnek meg már fásultan, eleve vesztesként állok neki. Ez van.

Más 

Bár hihetetlenül minimális az érdeklődésem a politika iránt, és még csak az irodalomban sem vagyok otthon, de azért ez az "üzenet" még nekem is igen fontosnak bizonyult:

 

 
Továbbított üzenet

Kérés Faludyért, a méltóságunkért

Miután Békéscsabán az aradi vértanúkra emlékezők egy Faludy-verset olvastak föl, a Jobbik tiltakozott a szerinte „cionista és magyarellenes” költő művének nyilvános szavalása ellen. Sőt: a párt a jövőben előzetes cenzúrához kötné, hogy hivatalos ünnepségeken melyik költő verseit olvashatjuk föl.

A legközelebbi állami ünnep október huszonharmadika, az 1956-os forradalom ötvenharmadik évfordulója. Már most, a nácik hatalomra jutása vagy kormánytényezővé válása előtt meg kell mutatnunk, mi vár rájuk, ha módjuk és alkalmuk lesz az ilyen gyalázatos fenyegetéseket ránk kényszeríteni.

Úgy jelezhetjük erőnket és szolidaritásunkat, ha ezen az állami ünnepen Faludy-írásokkal emlékezünk meg a forradalomról.

Kérek mindenkit, akinek ilyesmire lehetősége van, és megveti a cenzúrát, a diktatúrát, a kirekesztést, a rasszizmust és az emberi gonoszság minden formáját, hogy a nyomtatott lapokon, a rádiók és televíziók adásaiban, az internetes oldalakon, blogokban, fórumokon, minden elérhető, szerkesztett felületen egy Faludy-verssel, vagy legalább egy versszakkal, idézettel emlékeztessen az ünnepre.

Kérem, hogy aki egyetért velem, továbbítsa ezt az üzenetet.

Andrassew Iván

Van egy pont, amihez ha elérkezünk, dönteni kell. Lehet menekülni, és megpróbálni elbújni előle. Ez végülis elodázza a pillanatot. És újra, és újra el lehet odázni. Akár egy egész életen keresztül is. Nem tudom elképzelni, ez milyen lehet. Mint ahogy azt sem, milyen, ha elébe állok a döntésnek, azon a bizonyos mélységi ponton. Ettől persze, a döntés lehet bármi. Csak döntés legyen.

 

 

 

Elkezdődött a suli. Törnek rám mindazok a zsigeri tapasztalatok, amiket én szedtem össze annak idején. Nem emlékszem a konkrét eseményekre, sőt, szinte semmire azokból az évekből /ez is magáért beszél/. Csak azt tudom, hogy azok a reakciók, amikkel Csaj első hetéhez viszonyultam, nem normálisak. Még hozzám képest sem. Legfőképp, mert nem tudom megindokolni a hozzáállásom alapjait. Csak épp az utolsó szőrszál is tótágast áll a hátamon mindentől, ami az iskolával kapcsolatos.

 

 

 

Csend, zene, magány, elfojtások, indulatok, keserűség. Emlékek, érzések, és örvények. Az az erdő, a kis faházzal. Megélni, átélni az életet, úgy, ahogy az jön.. Közben megőrizni, és erősíteni a tudatot, hogy van merre menni. Beletemetkezni a tennivalók ismétlődő sokaságába, figyelmetlenné válni. Futni hagyni gondolatban mindent, ami fontos, és szabadnak érezni magam. Aztán rájönni, hogy belefulladok a semmibe, amit magam köré teremtettem. Gyorsan visszacsinálni mindent, aztán megint vágyni a szabadság látszatára..

 

 

 

Hisztis, ingerlékeny, és érzékeny lettem mostanában. Nem gondoltam volna, de mióta sikeresen ismét agyondramatizáltan, hatalmas veszteségként, megéltem a kislángi ház eladását, sorban dőlnek rám újra a múlt veszteségei,  azok minden fájdalmával együtt. Hiányzik nagynénim, aki talán az egyetlen volt a családomban, aki tényleg Engem szeretett. 82 évesen, apácaként, anyám helyett volt anyám. Hiányzik a nyaklánc, amit az eljegyzésünkkor volt-férjemnek adtam. Nekem anyám adta 16 éves koromban, mert ő is akkor kapta az anyjától. Hiányzik sok-sok ember, jó pár hely, akit/amit többet nem láthatok, sorolhatnám, de nem is a konkrétumok a lényeg talán. Azok a falak, amik az ezek mögött fölhalmozódott érzéseket visszatartották, most mind megrepedtek, beomladoztak, és kiszolgáltatottá tettek. Nem tudom fölvenni a harcot, csak ülök, és nézem, ahogy ellep ez az egész. Van kiút, és lesz vége is, nyilván, mint eddig mindíg az ehhez hasonló zuhanásoknak. Azért valamiben végre most nagyon más: nem akarok kényszeresen kimenekülni, elmenekülni. Már tudom, hogy nem tudok úgy sem, és "én húzom a rövidebbet" úgyis. És azt is tudom, hogy valamilyen fajta "eredménye" ennek is lesz. Nem, nem mondom, hogy ezért megéri ezt végigélni. De ha már kénytelen vagyok, mert megakadályozni már nem tudom - annál ezek nagyobb erők -, akkor inkább megpróbálok együttműködni a folyamatokkal. 

 

 

 

 

 

Nem, nem a szó valódi értelmében. Csak végleg kikerült a kezem közül a vidéki házunk.Megvették. Vadidegenek. Soha, soha többé nem mehetünk vissza, nem sétálhatunk azon a "világvégén". Nem tölthetünk napokat a kertben, vagy csak a szobában puzzle-t rakva. Hihetetlen mennyiségű rossz történt ott velünk, nyakig ültünk az anyagi és társadalmi csődben, és mégis.. Nem tudom, lesz-e még olyan hely, amire teljes szívvel-lélekkel azt tudom majd mondani, hogy az "otthonom". Talán jobb is, hogy így, szerdától tegnapig lezajlott az egész folyamat, és nem volt több idő ezen tipródni. Olyan, mintha a védőhálót húzták volna ki alólam. Nincs menekvési, visszavonulási, eltűnési lehetőség. Valami fájdalmasan véget ért..

 

 

 

Hányszor kell valakinek hazudnia, hogy szavahihetetlen legyen? És hol a határa, a félrenézésnek? Miért félek, rettegek én, akit már ezredszerre vert át, és játszotta ki a bizalmamat attól, hogy mi van, ha most mégis igazat mond? Miért érzem, hogy felelős vagyok? Miért jó az nekem, ha ezer és egyedszer is eljátszom, hogy hiszek neki, mikor mindketten tudjuk, hogy ez nem így van? És mire jó ezt a játszmát folytatni, és újra meg újra átélni a csalódást, ami tulajdonképp már az első pillanatban borítékolva volt? Már a kimondás pillanatában tudható volt, hogy nem igaz, mégis, nincs merszem nyíltan "beolvasni". Naívság is lehetne, ha egy kicsit is hinnék a szavainak. Nem hiszek... mégis, hosszú évek óta, most, először tudtam nemet mondani. Föl kellene nőnöm végre...

 

 

 

Minden időrendiségtől, összefüggéstől és - legalábbis megpróbálok - minden ítélkezéstől mentesen, csak a tényekre szorítkozni. 

1. Ügyintézés. Vissza kellett menjek a vidéki házunkhoz, csak azért, mert a tisztelt gázszolgáltató cég két évi levelezés után végre rájött, hogy ha nekik az elszámoló számlához hivatalos leolvasás szükséges, akkor talán ki kéne fáradniuk, és leolvasni. De nem ez a lényeg. Pár óra utazás után benyitottam a kapun, ahol valaha otthon voltam. Azóta föl lett frissítve a belső festés a házon, a kútról a tető le lett szerelve. A fák, és bokrok megnőttek, belepték a réseket mindenütt a darazsak is. Mégis.. Pár óra erejéig, de otthon voltam.

2.  Fehérváron várok a vonatra.Lekéstem azt, amit elérni terveztem, kb. egy órányi várakozás volt előttem. Még bent sem állt a következő. Mikor befutott, megvártam, még leszállnak róla, aztán rögtön föl is ültem. Zene a fülhallgatóból, és bambulás ki a fejemből.. Új típusú motorvonat, egy légterű az egész vagon. Jöttek a takarító nénik-bácsik, akikre nem is számítottam: de ők sem rám... Nem tudom, mi lehetett az arcomra írva, vagy mi volt az oka, de széles ívben kikerültek, mikor megláttak. Még a mellettem lévő, másik egységet képviselő négyes ülés kukáit sem ürítették le, hanem villámgyorsan mentek előbbre egy sorral. Kicsivel később a túloldali ülésre, szembe velem leült egy "csinibaba", elővette a Joy-magazinját, és nyomkodta a telóját. Nem tudom, mi tört rám, de fölpattantam, és másik hely után indultam. A vagon két végn magasított ülések, 2szer 4, szembefordítva, viszonylag ritkán ülnek oda az emberek, amíg van másutt hely. Arra irányoztam. Egyik kezemben a telefon a fülessel, másikban csak úgy a fülénél fogva a hátizsákom. Már majdnem fölléptem a magasításra, mikor észrevettem, hogy egy férfi (kb. 35, szemüveges, aktatáskás, öltönyös) már ott ül. Nekem sem kellett több: hihetetlen tempóban megfordultam... volna. Ugyanis a fordulattal együtt az ülés karfája kiverte a kezemből a hátizyákot, ami szép ívesen repült a földre. Ezek után az első helyre bedobtam magam, mindenféle fakszni nélkül. Mondanom sem kell, hogy a tűző napra sikerült ülnöm. 

3. Ügyintézés. A munkaügyi hivatal fergeteges tempója mellett az ötvös tanfolyamomra a támogatás igényléséhez a kérelmet "már" szeptember 10.-én le is adhattam volna. Ez azt jelenti, hogy írhattam volna egy lapot, amire 30 napon belül kiküldtek volna egy nyomtatványt, amit az iskolában aláiratva, kitöltetve a következő - a hivatal által - megadott időpontban megjelenve, le is adhattam volna, hogy újabb 30 nap alatt elbírálják. Ha jól számolom, nagyjából októberre válaszhoz is juthattam volna. A dolog szépséghibája, hogy a pót-pótbeiratkozás is aug.25.-én van.. evidens, hogy már rég késő lett volna mindenre. A megoldás: telefonok ide-oda, eredmény nélkül, mert őket kötik a saját szabályaik. Fogtam magam, bementem, és kedvesen, udvariasan, de végtelenül pofátlanul kiköveteltem, hogy itt, és most tegyenek valamit. Tettek is. Kaptam nyomtatványt kérvény és időpont nélkül, amit másnap kitöltetve visszavittem, hasonló stílusban. Az ügyintéző pedig volt szíves ezek után közölni, hogy totál fölösleges volt az egész, mert erre a hónapra már kiosztották az állam bácsitól támogatásra költhető keretüket, és azt is csak olyanok kapták, akik az általuk szervezett tanfolyamokra jelentkeztek.

4. "Szeretem azt a nőt, aki melletted lettem"...  Nem tudom, ki az előadója ennek a dalnak, és amúgy a szöveg többi része, meg még a zenéje sem hatott meg. Ez az egy mondat ütötte meg fülem. Azt hiszem, nagyjából ez minősít egy kapcsolatot. Az, hogy tudom-e szeretni magamat, el tudom-e fogadni magam olyannak, amilyen vagyok az adott társ mellett. 

5. Anyám telefonál, hogy apám üzeni, hogy előző nap ebédbefizetés volt a suliban Csajnak. (Nem tudom, honnan tudta, de nem is ez a lényeg. Pláne, hogy már június végén leadtam a papírokat a kedvezményes kajára, tehát minket nem érintene így sem, úgy sem.) Fölrobbantam. Egyrészt, mert ha már informatív jelleggel akarna jószándékúan figyelmeztetni, miért nem ő hív föl, és miért nem aznap. Másrészt, mert - bár a jószándékot nem vitatom /nem illik a szülők jószándékát vitatni :D/ - pontosan tisztában vagyok vele, hogy a mozgatórugója ennek is az, hogy nem tart alkalmasnak a teendők követésére. Egyrészt valóban nem vagyok olyan qualitású ezügyben, mint anyám, aki az alapítvány vezetése mellett még apám ügyeit is intézi. Másrészt nem én vagyok az, aki, helyett intézi az ügyeket.. Hihetelen fárasztó úgy bizonyítani, hogy közben tudom, hogy fölösleges, mert nem lát ki a saját kis négyfalas életéből, és nem tud másból kiindulni, csak a saját tapasztalataiból. Az meg már csak részletkérdés, hogy anyám miért, és hogyan asszisztál ehhez az egészhez...

6. Csajjal elvesztettem a fonalat. Néha olyan, mintha egy ismeretlen, vendéggyerek lenne velünk. Sokszor nem értem, mit miért tesz, és Ő is csak ritkán válaszol, ha ezt meg szeretném tudni tőle. A leghajmeresztőbb hülyeségekből csinál hihetetlen nagy problémát, és egész odáig hajtja, amíg én is elvesztem már a türelmem. Persze, ettől aztán ő is türelmetlenné válik, és még tovább görgetjük ezeket. Próbálok minél inkább "én-kommunikálni" felé, csak sokszor én sem találom meg magamban az indokát, hogy miért reagálok így, vagy úgy az ő megnyilvánulásaira. Nagyon, nagyon kemény, és új iskola ez a számomra, minden nap. Minden reggel egy új fejezet nyílik mindkettőnk (-hármunk) személyiségfejlődésében, és rajtunk múlik, mivé alakulunk. Veszélyes "játék"..